Az emlékezés virrasztó fényei

Mécsesek között

Az elkövetkező napokban eltávozott szeretteink kerülnek gondolataink középpontjába, hiszen november 1-jén Mindenszentek ünnepe, november 2-án pedig halottak napja lesz. Ennek kapcsán szeretnék néhány gondolatot megosztani Veled, és bízom benne, hogy nyitott szívvel tudod majd fogadni. Egy ilyen érzékeny témát próbáltam finoman megközelíteni, az általam képviselt nézetekkel nem szeretnék bántó lenni, ám úgy érzem, hasznos lenne kicsit beszélni a halálról, az elmúlásról és azokról a napokról, amiket hamarosan ennek szellemében megélünk.

Emlékőrző szeretet

Igaz, hogy dátumok tekintetében a mostani időszakban gyújtunk gyertyát elhunyt szeretteink emlékére, ám ha jobban belegondolunk, ezt lelki szinten sokkal többször megtesszük az év folyamán. Valószínűleg nem ilyen „ceremoniális” jelleggel, hiszen a legtöbben valóban csak ezeken a napokon látogatnak ki a temetőbe, akár azon praktikus okból kifolyólag, mert szeretteik hamvai távolabbi helyen (pl. akár más városban) nyugszanak.

Azonban az év többi napján is szoktunk gondolni azokra, akik életükben kiemelt helyet foglaltak el a szívünkben, és fontosságuk távozásukkal sem halványul bennünk. Ezért gyakran elevenítjük fel a velük kapcsolatos emlékeket, vagy akár olykor segítséget is kérünk tőlük. Talán Veled is előfordult már, hogy elhunyt rokonodra, barátodra gondolva feltetted a kérdést: „Ha itt lennél velem, vajon most mit mondanál nekem? Vajon mit tanácsolnál számomra?” És ha kellően elcsendesedsz, a válasz is megérkezik, akár csak egy halvány jel formájában, amely Neked szól, és csak számodra bír felelet értékű jelentőséggel.

Az elhunytak sokszor távozásuk után is folytatják tanításunkat. Nekem édesanyám elvesztésének feldolgozása okozott nehézséget, sokáig nem is tudtam megbirkózni halálának tényével, és ebben szerepet játszott az is, hogy hirtelen következett be. Ám mióta sikerült ezt elfogadnom, azt is megtudtam, milyen átalakulást jelent a halál és hogyan is van ő most, azóta hatalmas a megnyugvás és békesség bennem. Természetesen ez nem változtat azon, hogy most is ugyanolyan sűrűn gondolok rá, mint abban az időben, amikor fizikai távozását még nem tudtam elfogadni.

Most azon gondolkodom, mi is jelenti a legnagyobb változást, mi hiányzik úgy igazán? Leginkább talán az őszinte, álarcok nélküli beszélgetések. A hétköznapi rituáléink, amikor vártam őt haza a munkából, majd együtt leültünk kávézni, és egy süti mellett az addig történtekről megjátszás és szépítés nélkül, őszintén beszélhettünk – igen, ez nagyon hiányzik.

Ha gondom adódott és tudott valamiben segíteni, akkor kérés nélkül is mellettem állt, mondta és megtette, amit lehetett. A kioktatás távol állt tőle. Ha nem tudott mit mondani, akkor minden figyelmével és szeretetével hallgatott meg, és ez többet jelentett nekem a segítő szándékú szavaknál is. Természetesen ő is elmesélte a napját, gondjait, sikereit, így vele örülhettem. Azonban be kell vallanom, hogy ha tudtam is volna neki tanácsot adni valamivel kapcsolatban, nem tettem. Öcsémmel minket nem úgy neveltek, hogy a szülőknek gyermekként tanácsolhassunk, hogy merjünk javasolni bármit is. Ma már büszke vagyok rá, hogy a saját gyerekeimmel és unokáimmal ezt másképp alakítottuk. Ha velük beszélgetek és tanácsolnak számomra valamit, az nagyon jól esik, figyelek rájuk, és hálás vagyok az ötleteikért.

Visszaidézve az emlékeket, ráébredtem: édesanyám bizony egy fontos lépcsőfok volt az álarcok, merev szokások további elhagyásához. Akkor persze ezt még nem ismertem fel, a rálátáshoz idő és tapasztalat kellett.

Ezekben a napokban nem csupán egyetlen személyre gondolunk, hanem mindazokra, akikkel fizikálisan már nincsen lehetőségünk találkozni. Az ünnepek keretet adnak annak, hogy felmenőinkre gondolva megvizsgálhassuk: úgy éljük-e az életünket, ahogyan azt tényleg szeretnénk? Ilyenkor jobban belegondolhatunk a rendelkezésünkre álló idő törékenységébe: mi történne, ha holnap már nem lennénk? Minden egyes napon megteszünk mindent azért, hogy életünket boldogsággal töltsük meg?

Elhunyt szerettünkre gondolva sokszor felsóhajtunk, hogy még mennyi terve volt, még ezt meg azt is szerette volna kipróbálni, megélni! De vajon mi úgy élünk, hogy a saját terveinket és vágyainkat szem előtt tartjuk? Meg tudjuk egyáltalán fogalmazni a vágyainkat? Vannak igazi terveink vagy csupán átengedjük magunkat a mókuskerék pörgésének? Sokszor eme november eleji, elcsendesedő napok alkalmával gondolkodunk csak el az élet rövidségéről, és ha ezzel fel tudjuk rázni magunkat egy kicsit, akkor tartalmasabban is élhetjük meg.

Úgy gondolom, fontos, hogy gyermekeinknek, unokáinknak meséljünk azokról a családtagokról és barátokról, akiket személyesen ők már nem ismerhettek meg. Ezáltal ők is megalkothatnak egy képi világot ezekről az eltávozott személyekről, valamint ennek segítségével minket és kapcsolataink jellegét is jobban megismerhetik. A hagyományőrzés így összefonódik a jelen kötelékeivel.

Amikor ezt az emlékidézést már nem fájó szívvel tudjuk megtenni, akkor az számunkra is hozhat új felismeréseket, ahogyan édesanyámmal kapcsolatban fentebb meséltem is. Felfedezhetjük, hogy amit akkor őseink tanítottak vagy tanácsoltak nekünk, az jelenünk számára is aktuális bölcsesség, még mindig példamutató lehet, vagy épp ellenkezőleg, esetleg a rögzült minták megváltoztatására lenne szükség. Ezáltal távozásuk után is segítségünkre lehetnek, hiszen a korábban elhangzottak alapján felülírhatunk dogmákat vagy követhetünk egy régi, ám jó hagyományt.

Az emlékezés és gyász nem könnyű érzelmi folyamat. Talán megleplek vele, ám engem úgy neveltek, hogy az érzéseinket nem mindig jó, ha kimutatjuk. Nem mindig tanácsos beszélni róla, teljességében megnyílni, ezért nagyon sok érzelem elnyomva maradt. Azt az útravalót kaptam, hogy fontosabb tartani magunkat, „viselkedni”, részben álarc mögé rejtőzni, ám pontosan ez az álarc fosztott meg akkor attól is, hogy igazán megismerhessem önmagamat. Hiszen, ha el kell nyelnem a természetes reakcióimat, akkor azokat a magam számára sem engedem tudatosan megnyilvánulni. Mindez pedig érzelmi elakadásokat okozhat.

Ezt a hagyományt így elvetettem, mert úgy gondolom, az nem a gyengeség jele, ha az érzelmeinkről beszélünk. Nem gyengék vagyunk, hanem megismerjük önmagunkat. És ha ez negatív önminősítés nélkül zajlik, akkor az mindenképpen hasznunkra válik. Az érzelmek megélése tehát több szempontból is fontos, és ennek része, hogy különösen ezekben a napokban a könnyeket sem szabad szégyellni, ám természetesen mindenki másképp emlékezik.

Édesapám azt kérte, hogy őt ne temessük a földbe. Inkább szórjuk a Dunába a hamvait, minthogy az ő sírjához virágot vigyünk. Most, még életében szeressük, most adjunk neki szeretetet, jó szót, vagy egy finom kávét. „Ne bánkódj egy kőhalom előtt”, mondogatta nekünk. Nagyon tisztelem őt ezért, és ebből a gondolatból egy fa sarjadt, ugyanis később, az ő emlékére egy fát ültettem a kertemben, amelynek azóta is őrzöm a virágait.

Mindig ültetek azokból a növényekből, amiket szüleim és nagyszüleim nagyon szerettek, így én (mondhatni) a virágot a kertembe viszem a számukra, a kertembe ültetem. Így a növények jelenlétével még mindig közel érezhetem őket magamhoz, bármikor elbeszélgethetek velük, és ha tanácstalan vagyok, a segítség vagy válasz mindig megérkezik. Én így, el nem hervadó módon ápolom az emléküket és a hozzájuk fűződő érzéseimet.

Számodra is szép megemlékezést, csendes, belső elmélkedéssel telő napokat kívánok sok szeretettel!

Trepinszki T. Ági, Holisztikus tanácsadó

Tetszett a cikk? Akkor kérd az ingyenes ásványos-gyöngyös híreket is!

Szeretnél elsőként értesülni a legfrissebb ásványos-gyöngyös hírekről, akciókról és újdonságokról? Iratkozz fel a Gyöngybarlang hírlevelére:

Vissza