Hogyan „készül” a tenyésztett gyöngy?

A gyöngyöt – ami mindig is a csodálat tárgyát képezte – az emberek már több mint 6000 éve használják ékszerek készítésére. A gemmológia (a drágakövekkel foglalkozó tudományág) ma is a szerves eredetű drágakövek egyikeként tartja számon.

Elvileg minden mészvázú puhatestű képes a gyöngyképzésre. A magyarországi édesvízi kagylókban is gyakran találhatók apró gyöngyszemek, de csak néhány, többnyire az Ostrea nemzetségbe tartozó kagylófaj képes akkora gyöngyszemeket növeszteni, amik már ékszerek készítésére is felhasználhatók.

Maga a gyöngy a puhatestű héja és lágy része közé kerülő idegen test által okozott irritáció miatt jön létre, mert az állat – ha már kilökni nem tudja – védekezésül ugyan azzal a gyöngyházfényű védőréteggel vonja be ezt az idegen anyagot, mint ami egyébként a kagylóhéj belső oldalát is borítja.

Ez a védőréteg milliárdnyi, egymást többé-kevésbé zsindelyszerűen átfedő, kb. 15 x 0,5 µ, azaz 0,015 x 0,0005 mm nagyságú, leheletvékony, kristályos aragonit lemezkékből álló rétegek százaiból és az azokat összetartó rugalmas, szerves polimerekből álló kötőanyagból épül fel.

A gyöngy felületére beeső fénysugarak akár több tucat ilyen aragonit lemezkén is áthatolhatnak, mielőtt – többszörös fénytörést szenvedve – visszaverőnek, így hozzák létre azt a selymes, gyöngyházfényű ragyogást, ami gyöngyöt olyan különlegessé teszi.

Ennek a rétegnek a kialakulásához legalább 1-2 évre van szükség, de – a kagyló fajtájától függően – a nagyobb, körülbelül borsószem méretű gyöngyök kifejlődéséhez akár 10 esztendő is szükséges lehet. Éppen ezért kell különös gondot fordítani a gyöngyből készült ékszerek tárolására és karbantartására, hogy a benne lévő szerves polimerek ne veszítsék el rugalmasságukat, mert az a felületük kiszáradásához, fényének elvesztéséhez, végső soron pedig töredezéséhez vezet.

A tenyésztett gyöngyöknek azóta számos fajtája alakult ki. A tenyésztés helye édes- vagy sósvízi, a tenyésztéshez felhasznált kagylók, valamint a beültetett idegen anyag fajtája szerint.

Tehát a kagylóban képződő gyöngy köré gyöngyházat „építő” hámsejtek ugyanazok, amelyek magát a kagylóhéjat is felépítik, így kijelenthetjük, hogy a gyöngy anyaga azonos a kagylóhéj anyagával.

Régebben a ritkasága folytán a gyöngy az uralkodók vagy az igazán tehetős emberek kiváltsága volt, mert az ára messze felülmúlta az aranyét, és a drágakövek közül is csak a legnagyobb darabok előzték meg, hiszen a szabad természetben átlagosan 50.000 kagylóból csak 1-ben képződik egy véletlenszerű alakú és formájú gyöngy. Így szinte esély sem volt rá, hogy akár csak egy karláncra való, méretre és formára hasonló darabot össze tudjanak szedni belőlük.

Éppen ez a ritkaság és keresettség volt az oka annak, hogy a világ különböző részein többször is kísérletezni kezdtek a gyöngyök mesterséges tenyésztésével.

Csak érdekességként: a XVI. században még a svéd Karl von Linné biológus – a Svéd Tudományos Akadémia első elnöke, akinek a nevéhez az élővilág rendszerezésében használatos „kétnevű nevezéktan” is fűződik – szintén kísérletet tett a gyöngytenyésztésre, de mivel az uralkodóházak-mint célpiac-részéről nem volt igény az általa előállított gyöngyökre, ezért az alkalmazott technológiát és módszert Linné a sírba vitte.

Számtalan hiábavaló kísérlet után végül a XIX. század vége felé, 1883-ban, a japán Kokishi Mikimoto járt először sikerrel, így őt tartják a gyöngytenyésztés megalapítójának. Módszerének lényege, hogy egy kagylóhéjból golyó formájúra csiszolt, 6-12 mm átmérőjű gyöngyház magot a kagyló hámszövetéből vett darabkába csomagolnak-az ebben található hámsejtek képezik majd a gyöngyház bevonatot- és beültetik a tenyészkagyló köpenyhúsába. Az ily módon előkészített mesterséges gyöngyzsákban igen jó eséllyel képződik majd gyöngyöt.

Egyszerre csak 1 magot tudnak beültetni egy adott kagylóba, amelyet a tenyészidő-2 év-elteltével újabb beültetés követhet, amennyiben a kagyló egészséges. Újabb két év elteltével kerülhet sor egy harmadik beültetésre, de a folyamat többször nem ismételhető meg.

Előfordul, hogy a kagyló kilöki a szilárd magot, és csak a hámszövet-darabkát vonja be gyöngyházzal. Ekkor egy teljes egészében gyöngyházból álló, de alaktalan gyöngyöt, az ún. keshit kapják. Ezek az amorf formájú, de annál fényesebb gyöngyök régebben aprók voltak, de kb. 20 éve már akár 2-3 cm-es keshi gyöngyöt is elő tudnak állítani.

A magbeültetéses módszerrel elsősorban a tengeri gyöngyöket tenyésztik, mint a Japán és Kína környéki tengerekből származó Akoya-, illetve a Francia-Polinéziából származó Déltengeri- és Tahiti-gyöngy.

Az édesvízi gyöngyök rendkívül népszerű alternatívái a sósvízi gyöngyöknek. Manapság már egyre nehezebb természetes módon képződött édesvízi gyöngyöket találni a folyókban, tavakban. A környezetszennyezés következtében drasztikusan csökkent a gyöngyképzésre hajlamos kagylók száma. Ráadásul csak minden századik kagylóban van valamilyen minőségű, természetes módon képződött gyöngy, és minden száz gyöngyből csak egy kiváló minőségű, ezért az édesvízi gyöngyök tenyésztése egyre nagyobb jelentőséggel bír.

Az édesvízi gyöngytenyésztés során inkább egy donor kagyló köpenyéből származó vékony hámszövetet darabkát összehajtogatva vagy formára alakítva tesznek bele a gyöngytenyésztésre kiszemelt kagylóba, kagylónkként akár több tucatot is. A tengeri gyöngyökkel szemben-ahol csupán 1 magot ültetnek be és azt 2 évig is bent hagyják-főleg ez biztosítja olcsóságukat. Ezzel a módszerrel 95%-os gyöngyház vastagság is elérhető. Ilyenek pl. a Biwa-gyöngyök és a kínai gyöngyök.

Az édesvízi tenyésztett gyöngyök piacát ma egyértelműen Kína uralja, de például számos nagy gyöngyfarm van Észak-Amerikában is, a Mississippi és mellékfolyóinak vízrendszerében. Leggyakrabban az itt – tehát édesvízben – tenyésztett ún. disznólábujj kagylók héjából készült gyöngyház magot ültetik be a sósvízi gyöngyöket tenyésztő farmokon, pl. Francia-Polinézia szigetein és zátonyain.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a természetes úton létrejött gyöngyöket azoktól, amelyeket a kagylók emberi beavatkozás miatt hoznak létre. Nos, több olyan vizsgálati mód is van, amivel ez megállapítható, ám ezek mind költséges berendezéseket és laboratóriumi vizsgálatokat igényelnek. A hétköznapi életben egy ilyen vizsgálat nem állna arányban egy divatékszer árával, ezért a felhasználók számra az a leginkább járható út, ha megbízható helyen, hiteles forrásból vásárolnak.

Miért nem baj, ha a tenyésztett gyöngyöket festik?

A gyöngy, mint szerves drágakő, igen porózus szerkezetű, így a természetes-pl. a viselője bőréről rákerülő verejték vagy zsír-és a mesterséges anyagok is, mint például a gyöngyöt megszínező festék, könnyen be tudnak hatolni a szerkezetébe. Festés előtt kifúrják a gyöngyöt, és a lyukba juttatják bele a festékanyagot, amely aztán belülről, rétegenként színezi meg azt.

A gyöngyöket szinte mindig – még az értékesebbeket is – utólag kezelik, azaz színezik, mivel eredeti állapotukban gyakran apróbb foltok éktelenkednek a felszínükön vagy a színük a kagylóból történt kivételt követően, a szárítás során beszürkül.

A festésnek megvan az az előnye, hogy általa könnyebb létrehozni azonos árnyalatú gyöngyöket, az előnytelenebb színűek értéke pedig növelhető. Régebben a festékanyag gyakran alkohollal eltávolítható volt, de a korszerű fotókémiai eljárásnak köszönhetően már a színtartósság kérdése is megoldódott.

Tovább az igazgyöngy ékszerek kategóriához » 

Orosz Imre, geológus
Copyright © 2021 Gyöngybarlang®